Viszont jó hír, hogy Edward már Mo-n jár, jövő héten érkezik! :)
Addig is, amíg nem tudok róla fotókkal szolgálni, ismerjétek meg Praclit:
Pracli egy nagyon szép Barbie paripa, egyetlen hibája, hogy előző életében hintót húzhatott egy társával, ezért sajnos a bal mellső és hátsó lába van felhúzva ("menetel" :D ), így nem áll meg támasz nélkül, de sebaj, ez legyen a legkisebb gond, egy kis hungarocellel könnyen orvosoljuk. :) 200 forintért jutottam hozzá a piacon, mondanom sem kell, hogy próbáltam titkolni az eladó elől a szemem csillogását, áldja az ég, amiért ennyire olcsón adta.
A sörényével és a farkával még lesznek gondjaim, bár hála az égnek semmi olyan, amit ne oldana meg egy forró-hideg fürdő, megspékelve egy jó alapos hajpakolással. :D
A másik új jövevényünknek semmi köze a babákhoz, és bár már régen megírtam ezt a posztot, sokat ültem felette, hogy kitegyem-e, vagy sem, hisz ez mégis egy babás blog (bár egy kedves, számomra kedvenc magyar írónőnek elküldtem, és ő publikálta is a Facebook oldalán, amit nagyon köszönök!)... Végül egy kedves biztatás hatására mégis úgy határoztam, hogy kirakom, hiszen vele, általa is sokat változott az életfelfogásom, a hozzáállásom bizonyos dolgokhoz, sőt, én magam is, teljes mértékben.
"Szia!
A nevem Lola, 5 éves angol bulldog lány vagyok. Azért írok neked, mert szeretném elmesélni a velem történteket, és remélem, az üzenet, amelyet ez az Élet írta mese hordoz, lehetőleg minél több állatvédőhöz- és baráthoz eljut.
Eddigi életem nem volt túl vidám, különösen komiszul bántak velem, az új gazdim és a doktor bácsi biztosra veszik, hogy kiskoromtól kezdve egy szaporítónál éltem.
Aztán a Gazdának egyszer már nem kellettem tovább, és bár sokszor fenyegetett vele, hogy agyonvág, mikor épp láb alatt voltam neki, végül mégsem ezt tette, hanem beültetett egy nagy autóba, és kivitt a szántóföldre – én pedig annyira, de annyira boldog voltam, hogy végre Szabad lehetek!
A szántóföld nagyon jó hely volt, mert nem rúgott belém senki, viszont sok helyem volt, lehetett szaladgálni, sétálgatni - sőt, voltak ott más állatok is, találkoztam nyuszival, rókával, madarakkal, őzekkel. Azonban egy idő után nagyon melegem lett, és nem volt ott víz sem, sem ennivaló… Nem mintha a Gazdánál olyan sok finom falatot, vagy friss vizet kaptam volna, de azt hittem, ha Szabad Kutya leszek, akkor azzal a kiváltságos helyzettel jár egy-két királyi étkezés.
Heteken át ténferegtem a forróságban és a füvet rágcsáltam, vizet pedig a csatornából szereztem, és nagyon féltem, hogy esetleg beleesek. Elképzeléseimmel ellentétben nem voltam boldog, nem élveztem a nagy területet, mert csak ritkán találtam egy fát vagy bokrot, aminek az árnyéka alatt megpihenhetek. Csodálkoztam: hát ilyen volna Szabad Kutyának lenni? Mit szeret ezen a többi eb? Fullasztó volt a meleg, és a pocakom egy idő után már nem is fájt, hanem egyszerűen nem létezett…
Végül, mikor már épp úgy éreztem, nem bírom tovább, feldobom a mancsom, kutyaugatást hallottam. Gondoltam, megnézem, hol lehetnek, hisz ahol kutya van, ott általában van ember is – és ahol van ember, ott van rugdosás, kiabálás, de akad némi poshadt víz és penészes kenyér is. Nagyon nehezen vonszoltam el magam a tanyáig, a négy másik kutya pedig ugatva rohant felém, azt kiabálták, hogy az az ő területük. Tudtam, hogy ha nekem ugranak, nem tudom magam megvédeni, ahhoz túl erőtlen és fáradt voltam.
De mögöttük egy néni jött, idős volt már, koszos ruhában és sok foga nem is volt, de legalább a többi ebet elzavarta onnan. Megnézett, és azt mondta, ha egy kicsit felhizlal, akkor éppen jó leszek a gácsérokat őrizni. Nem tudtam, mik azok a gácsérok, és eddig sosem kellett személy- és vagyonőri feladatokat ellátnom, elvégre én egy angol úrihölgy vagyok, még ha proli körülmények közt éltem is eddig – de ezt persze nem kötöttem az orrára, mert tudtam, hogy a „felhizlal” szó egyet jelent az étellel!
Persze a néni azt nem mondta, hogy a másik négy kutyával együtt kapok enni naponta egyszer egy akkora tálba, amibe épp csak egy maroknyi, a disznók moslékából kiszedett dara és vizes kenyér fér… Inni a nagy közös vályúból lehetett, oda jártak a baromfik, a sok tehén, a szürkemarha, a lovak, és mi, a kutyák. Az udvar, ahol éltünk, nagy volt, de nem volt egyetlen árnyékos hely sem, és a kacsák, csirkék, kismacskák folyton lökdöstek, megcsipkedték a hátam és a lábaim. Tudtam, a tülekedés oka a fájdalom, az éhínség, a szomjúság és az elkeseredés – ez nem állatnak való élet! Ez nem Élet! A nagy melegben a kaki és pisi kicsípte a bőröm, fájt a lábam és a mancsaim, és az a sok vastörmelék, ami az udvaron volt, felkarcolt itt-ott.
Egyik nap hírt kaptunk róla az idős néni és a férje beszélő dobozából, hogy megszületett az angol kisherceg, és aki a dobozból mesélt, elmondta, hogy hány millióan ünneplik a cseppnyi ember születését, én pedig arra gondoltam, milyen szerencsés gyermek – ő sosem tapasztalja majd meg, milyen borzasztó érzés Szabadnak lenni.
Teltek-múltak a napok, és én egyre betegebb lettem, már nagyon fájt minden, szomjas voltam, de éhes már egyáltalán nem, és már nem szerettem felkelni, inkább csak feküdtem a tűző napon, és a többi kutya sem törődött már velem… Egy nap odajött a néni unokája, és a néni azt mondta neki: „add oda valakinek a dögöt, ha megpusztul, ne nekem kelljen már elásni!”
És akkor az unoka feltett engem a Facebookra, de én nem tudtam, mi az.
Délután visszajött, és elmondta a nagyszüleinek, mekkora volt a tülekedés értem, mert hogy ingyen lehet engem hazavinni, pedig én aztán sokat érek, és mennyien akartak magukhoz venni – aztán hozzátette, hogy egy normálisnak tűnő „csajnak” ad, aki csupa szeretetből akar engem, mert a többiek csak arról beszéltek, hány kölyköm lehetne még, és azok mennyit érhetnek, és fél, ha ilyen embernek adna, akkor visszajönnének reklamálni, amint kiderül, hogy órákon belül megdöglöm.
Csak arra tudtam gondolni: na tessék, hamarosan érkezik egy Új Gazda. Isten veled, Szabad Kutya lét, úgysem tetszettél annyira!
Aztán kora este jöttek is, és nagyon meglepődtem, mert az Új Gazda fiatal volt, és jött vele a férje is, meg hoztak egy apró embergyereket, és nagyon szomorú tekintettel néztek rám. Arra gondoltam, jobb, ha máris engedelmességet mutatok, mert akkor kevesebb lesz a rugdosás, ezért odamentem az Új Gazdához, és lekushadtam a lábai elé – de ő ettől csak még szomorúbb lett, és ezt nem tudtam mire vélni. Szétnéztek a tanya udvarán, és láttam rajtuk a megrendülést; a férfi egyből felkapta az embergyereket, gondolom azért, mert nagyon sok volt a földön a kaki és a pisi.
Amíg a néni bement a házba valami frissítőért, az Új Gazda és a férje arról beszélgettek, milyen iszonyatos körülmények között tartják itt az állatokat, és hogy ez mennyire jellemző az országrész tanyavilágára. Aztán lehajoltak hozzám, és simogatni kezdtek – ezen nagyon meglepődtem, mert sosem történt még velem ilyesmi. A bordáimat, és a bőrömet szinte átszúró csigolyáimat mutogatták egymásnak, azt hajtogatva, hogy „Jézusom”, megnézték a szemem, fülem, a lábaim, a popsim, számlálgatták, hogy vajon három vagy négymillió bolha él a szőröm alatt, majd megnézték a fogaim, aztán újra csak a buksim simogatták, és azt mondogatták, hogy már nem lesz semmi baj.
Őszintén megmondom: első benyomásra őrültnek tűntek. Biztosan nem ilyen egy normális ember.
Aztán a férfi körbesétált, megnézte a vályút, amiből ittam, a poshadt vízbe kevert kenyeret, amit ennem kellett, megsimogatta a többi kutyát is, a sovány kiscicákat, és azt mondta, hogy a néni unokája enyhén túlzott, mikor azt állította, hogy megmentettek engem, mert ez nem mentés, ez iszonyat, ez borzalom, egyetlen állat sem élhetne így, és hogy szíve szerint kihívná a rendőrséget, de abból csak a baj lenne, mert ők csak a városi állatvédőknek adnának oda, akik cseppet sem rátermettek, túl sokat hibáztak már, hogy bízni lehessen bennük. Aztán azt mondta, tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne, de első útjuk az állatorvoshoz vezessen velem, utána majd felhívja néhány ismerősét, hogy a többi állatot is kimenthessék onnan.
Ekkorra már biztos voltam benne, hogy ezek őrültek. Megmenteni az állatokat? Miféle ember tesz ilyet?!
Amikor visszajött a néni, nagyon elbűvölőek voltak vele, megkérdezték, hogy az egy hónap alatt, míg ott éltem náluk, végig kint az udvaron tartottak-e, látott-e állatorvos, milyen gyakran kaptam enni és inni – a néni pedig elmondta, hogy az állat az állat, jó annak az udvaron is, neki nincs pénze állatorvosra, amelyik ki akar múlni az úgyis megdöglik, ő szereti az állatokat és befogadja őket, de királyi körülményekre egy se számítson.
Azután azt mondták: menjünk. A férfi még szorosabban fogta magához az embergyereket, aki amúgy végig azt hajtogatta, hogy „ziza” és „va-va”, hol a macskákra, hol rám mutogatva, és nagyon, de nagyon mosolygott. Az Új Gazda hívott, hogy menjek utánuk, én pedig ránéztem a többi kutyára, akik nem értették, hová megyek, és igyekeztem nagyon szófogadó lenni, de fáradt voltam és szomjas, és a hátsó lábaim összecsuklottak, és már nem bírtam újra rájuk állni.
Jajj. Ez hiba, és tudtam, hogy most belém fognak rúgni, amiért nem engedelmeskedem, ezért egészen apróra húztam magam és igyekeztem befeszíteni az izmaim, de ehelyett olyan történt, ami még soha életemben: az Új Gazda odajött, és könnyes volt a szeme, és két kézzel a hasam alá nyúlt, és felemelt – szinte már az égig! És amikor a mellkasánál voltam, akkor szorosan átkarolt, úgy tartott, én pedig mozdulni sem mertem, nehogy véget érjen ez az egész, csodás dolog, amit csinál, és épp csak picit mozdítottam oldalra a fejem, hogy kapjak levegőt. Tiszta sor, hogy ez a nőszemély őrült – de ekkor már kezdtem kapizsgálni, hogy az őrültek talán nem is olyan vészesek. Mert ez az őrült meleg volt, jó illatú, és borzongatóan jó érzés volt a karjában lenni, és nagyon zakatolt a szívem tőle.
Azután beültettek az autó hátsó részébe, ahol pokrócok voltak, és tálka vízzel, és egy másik mindenféle finom falattal, és még csont alakú jutalomfalat is volt, amit az Őrült apró darabokra tört, és azt mondta, hogy csak lassan egyek és keveset. Aztán becsukták az ajtót, és nagyon lassan elindultunk, a férfi végig vigyázott a bukkanókra és a huppanókra, nehogy bajom essen, vagy kiboruljon a vizem. És én eleinte nagyon féltem, mert amikor utoljára ültem autóban, akkor a Gazda kirakott, hogy Szabad legyek, de ez nem volt jó dolog, mert utána is csak éhség és szomjúság volt, és nagy meleg.
De az Őrült és a Férfi többször is megálltak, kiszálltak, megnézték, hogy jól vagyok-e, és simogattak és azt mondogatták, milyen szép vagyok.
Végül elvittek a doktor bácsihoz, aki, mikor meglátott, szörnyülködve annyit mondott: „ember ilyet nem tesz”. Nem tudtam, mire érti ezt, de utána mindenfélét csinált velem, és fura dolgokat mondott az Őrültnek és a Férfinek, olyanokat, hogy „chipnek nyoma sincs, van viszont rengeteg bolha, gyulladás a fülben, begyulladt szemmirigy, gennyes sebek az alhason és a lábakon, súlyos vitaminhiány, enyhe diszplázia, éhhalál és kiszáradás szélén”.
Aztán még furább szavakat mondott, és üvegcséket és kenőcsöket és mindenféle szereket adott az Őrültnek, és közben arról beszélgettek, hogy honnan hoztak engem, és hogy ő maga másnap elmegy oda, felméri a többi állat állapotát, és néhány barátjával esetleg megpróbálják meggyőzni a háziakat, hogy hadd vásárolják meg a többi állatot – ha ebbe nem mennek bele, akkor nem marad más lehetőség, csak a rendőrség bevonása, mert ez iszonyú, egyetlen állat sem érdemel ilyen sorsot.
No, tessék: a doktor bácsi is egy az őrültek közül!
Azután több szurit is kaptam, és mindenféle adatokat felvettek és lemértek, és végig kedvesek voltak velem, majd újra beültettek az autóba, és az Őrült azt mondta, ne aggódjak, mert végre hazamegyünk.
Aha. Az mi?
Aztán megálltak egy háznál, és megint karba vettek, és bevittek a kapun, aztán hátra az udvarra, ahol letettek a fűre. Istenem, de régen éreztem füvet a lábam alatt! És jött két másik kutya, egy nagy németjuhász és egy másik aprócska keverék, és mindketten megszaglásztak, én pedig megijedtem, de az Őrült végig mellettem maradt, és nagyon kedvesen simogatott, és a kisebbik kutya annyira játékos, ugrálós volt, hogy nem bírtam neki ellenállni – főleg, mert folyton játszani hívott, én pedig nem tudtam, mit jelent az.
Aztán a Férfi visszajött, hozott vizet, kevésnyi ételt, és mondta, hogy ne aggódjak, kapok még, csak egyelőre keveset, hogy nehogy szétdurranjon a pocakom. És ez különös volt, mert az ételnek jó íze volt, és a víz is friss volt és hideg, és az udvaron több fa is van, amiknek van árnyéka, van egy nagy-nagy garázs is, ahová bemehetünk hűsölni, és szabad szaladgálni, és ugrálni, és mindenféle játékok is vannak, amiket használhatunk.
És az Őrült leguggolt hozzám, simogatott, és azt mondta, a kosztért, kvártélyért cserébe semmit sem kérnek, csak azt, hogy gyógyuljak meg mihamarabb, viselkedjek jól a másik két kutyával, és este tíz után ne nagyon ugassak heccből, mert akkor már alszik a kislányuk.
Aztán azt is mondták, hogy egészen eddig nem éreztek különösebb késztetést egy angol bulldogra, de én egy pillanat alatt megszerettettem velük a fajtát, és remélik, még sokáig velük maradok. Azután betessékeltek a házba, és a kisebbik kutya is jött velünk, és ott mutattak egy nagy, tömött, puha, jó illatú párnát, és azt mondták, az lesz az ágyam, amíg hétvégén nem tudnak egy kutyakosarat venni nekem, és oda is tettek vizet és ételt, és megmutatták, melyik bútorokra lehet felmenni és melyikre nem, és hogy szólni kell, ha WC-zni szeretnék este, mert akkor kimegyünk az udvarra.
Már három teljes napja náluk lakom, és szerencsére a két másik kutyával, Zsebivel és Ladyvel is jól kijövünk. Az embergyerek néha kicsit kiakasztó, mert nagyon sokszor megszeretget és nagyon hangosan mondja, hogy „va-va” – hiába, őt még meg kell tanítanom rendesen ugatni.
A doktorbácsi is jön minden nap, és vizsgálgat, és azt mondja, kitartó munkával rendben leszek, az Őrült pedig azt hajtogatja, nem hitte, hogy ilyen könnyű lesz, és hogy én vagyok a legbarátságosabb, legszeretetteljesebb kutya, akit valaha látott.
És minden este megengedik, hogy felmenjek a kanapéra hozzájuk, és van egy világító dobozuk is, amiben emberek laknak, és azt szoktuk nézni, és a Férfi mindig nagyon nevet, ha elkobzom a mancsommal a távirányítót és ráfekszem (persze, hisz különben elkapcsolna… ő miért nem akarja megnézni soha a Híradót?!).
Tegnap este éppen néztük a dobozt, mikor eszembe jutott valami: lehet, hogy én épp most lettem szabad? Hiszen az Őrült és a Férfi semmit sem várnak el tőlem, oda mehetek a házban és az udvaron, ahová csak akarok. Nincsen ketrec, van viszont saját tálkám, saját fekhelyem, van árnyék és két új falkatársam, mi több, még pórázom és nyakörvem is! És minden nap megfürödhetek a kis kutyamedencében, és kapok enni, inni, a közérzetem is egyre jobb. És a környéken is sok kutya van, hallom őket ugatni, és sokat sétáltatnak is itt a kerítés előtt.
És amikor ez eszembe jutott, akkor összeszedtem minden bátorságom, és a dobozt néző Őrült combjára hajtottam a fejem, ő pedig elmosolyodott és a kobakomra tette a kezét, és úgy simogatott, amíg el nem aludtam. És épp, mielőtt teljesen bedurmoltam volna, még az jutott eszembe, hogy talán az Őrült nem az Új Gazda, hanem egyszerűen csak Barát, és hogy ha erről szól a szabadság, akkor talán mégsem rossz dolog Szabad Kutyának lenni.
Ha most azt kérdezed, miért írtam ezt le, akkor elárulom: nem egy kutya,macska, tehén, ló, baromfi jut az én sorsomra. A tanyavilágban rengeteg állat senyved borzasztó, méltatlan körülmények között, távol a civilizált városoktól, és róluk sokszor még az állatorvosok, állatvédők sem szereznek tudomást, mert nincs, aki bejelentést tegyen. Kint, a pusztán iszonyú a forróság és csak elvétve akad egy fa vagy bokor, a tanyákon élők kevésbé törődnek az állatok jólétével.
Engem megmentett egy Őrült, de biztosra veszem, hogy nagyon sok tanyasi állatnak van még szüksége hasonló zakkantakra.
Köszönettel:
Lola
2013. 08. 09."
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
