Kiakadós - miért nincs nekem divatos sz*rom?

Amikor elindítottam a blogot, megesküdtem magamnak, hogy minden babákon kívüli témát hanyagolok, azonban mivel a lelkiállapotom, a tegnap történtek és a szőke Fashionistas Ken szoros köteléket alkotnak, ezért mégis kénytelen vagyok ezt most publikálni.

Azt reméltem, egy teljes, átaludt éjszaka elég lesz arra, hogy minden felgyülemlett düh és feszültség távozzon belőlem - lehetőleg észrevétlenül -, de... nos, ez nem jött be.
Történt ugyanis, hogy múlt pénteken egy váratlan, meglepő, de örömteli dolognak köszönhetően icipicit több babákra költhető pénzem lett, én pedig reszketeg szempillákkal, manga-figurákat megszégyenítő csészényi íriszekkel odaálltam a párom elé, és kértem, hogy vegyünk nekem ajándékba egy Fashionistas Ken babát, a szőkét, mert őt nagyon szeretném. Mivel kendém ellenvetés nélkül rábólintott a dologra, íziben neki is láttam a tervezésnek, hogy milyen módon fogom becserkészni a régen vágyottat, ám az élet közbe szólt, mert az itteni Tescóban még csak nem is hallottak ilyenről, sőt, Fashionistas lányuk sincs, csak hercegnő Barbie, a kocsinkat pedig hétfőn műszakizni vitték, így a szomszédos, felvilágosultabb Tescókba tett kirándulás lehetősége is ugrott egy kis időre.
Sebaj, tegnap délután meghozták a kocsit, én pedig még délben feltelefonáltam a "másikvárosi" Tescót, ahol egy kedves hölgy úgy tájékoztatott, hogy persze, nekik van ilyen babájuk, menjünk nyugodtan.
No, itt kezdett a történet kissé kaotikus lenni, mert akinek van gyereke, az pontosan tudja, hogy a 20 hónap körüli apróságok milyen élvezettel húzzák keresztbe a délutáni nemalvással a rövidebb kirándulásokra tett kísérleteket, nem is beszélve a csúnya főnökökről, akik miatt apjukomnak két teljes órát túlóráznia kellett.
Így hát délután négy helyett hatkor tudtunk csak elindulni, és ahelyett, hogy egy tündérien mosolygó,  fagyitölcsért majszolgató bájos kislány ült volna a gyerekülésben, ott becsatolva maga a kis sátánka tartózkodott, aki a 20 perces odaút alatt minden olyan elképzelhető dolgot megcsinált, amitől az apjával felváltva kaptunk szívrohamot vagy ideggörcsöt. (Értsd.: mesterien kibújt az öt pontos biztonsági övből; levette a szandálját és előre hajigálta az apja fejéhez, kezéhez, lábához; a tölcsért inci-finci darabokra tördelte és az apja nyakához előre nyújtózva a pólója alá juttatta, stb. Mindehhez persze a megszokott, magas frekvenciájú, szívszaggató visítás dukált, amin nem enyhített se játék, se tea, se mondóka, se éneklés...)
Végül nagy nehezen csak megérkeztünk, kis családomat (az idegbeteg morzsakárosultat és az őrjöngő gyereket) gondos anyukaként hátrahagyva rongyoltam befelé az áruházba, hogy a személyre szabott nyugtatómat magamhoz vegyem (kék a doboza, és rá van írva, hogy Fashionistas Ken). Ha eddig nem csapott volna meg a kudarc szele, itt már lehetett volna némi sejtésem, mert a nagy sietség közepette csak későn érzékeltem, hogy valami baja lehet annak a vacak ajtónak, mert a megszokottnál jóval lassabban kezdett kinyílni, én pedig úgy kenődtem fel rá, hogy a párom elmondása szerint öröm volt nézni. Sajnos nálam a női arányok kissé fordítottak, a mellem helyett ifjú koromban az orrom nőtt aránytalanul nagyra, így a lökhárítók helyett az ütközés java részét az fogta fel, és elárulom: nem kellemes érzés, baromira fájt!
Végül azért csak bejutottam, kis családommal magam mögött, és meg sem álltunk a játékosztályig, ahol egyenesen a Barbie-khoz rohantam, és... csalódtam. Egyetlen árva Fashionistas Ken sem volt a polcokon (pedig gyakorlatilag az egész polcot lepakoltam kendém bősz "mit csinálsz már? ne csináld már!" hajtogatása közepette, amit felváltva intézett hozzám és a kölökhöz).
Szerencsére megjelent egy kedves dolgozó, aki komikusan magas szemöldökkel megérdeklődte, hogy mit tetszek csinálni, mire mondtam, hogy nekem sem tetszik ez, de engem délben a vevőszolgálatos hölgy úgy tájékoztatott, hogy van náluk Fashionistas Ken, és én mégsem találom, pedig ezért jöttünk át egy másik városból, direkt csak ezért, és szíven ütne, ha potyára lett volna. Láttam, hogy a hölgy nagyon megijedt (akkor még nem értettem, miért), aztán előkapta a telefonját, valakinek elmondta, hogy "itt van egy vevő... direkt ezért jöttek... nem tudom, ki mondta nekik... igen küldd már ide, kérlek...", és alig másfél perccel később négy ember állt körbe minket, köztük az üzletvezető, és az Istennek sem akarták megérteni, hogy engem nem az érdekel, hogy ki tájékoztatott félre, hanem az, hogy miként kaphatnék gyorsan, problémamentesen, és lehetőleg plusz benzinköltség nélkül egy árva Ken babát. Lepakolták az egész polcot, átnézték a raktári árukészletet, és semmi, persze. (Holott végig azt hajtogattam, hogy nem kell ilyen felhajtás, én nem akarom őket megdolgoztatni, csak mondják meg, hol van a közelben olyan játékbolt, ahol lehetne ilyen babát kapni, és mi már itt sem vagyunk.) Az üzletvezető továbbra is jobbra-balra telefonált, hogy a délelőttös vevőszolgálatos kisasszony privát számát megszerezze, mert hogy milyen gané dolog félretájékoztatni a vevőt, a hátam mögül pedig a gyerek hol visítás-hol nevetés zenei aláfestésével az alábbiakat hallottam a párom hangján: - Nézd csak, Dorci, milyen aranyos kutyus! Húú, azannyát, hatezer ezért a vacakért?! Na, akkor most játsszál vele kislányom, mert ezt úgysem kapod meg. (Az apaság gyönyörteli pillanatai, ugyi?)
Végül az üzletvezető úr is felfogta végre, hogy engem a vevőszolgálatos helyett a baba érdekelne, és nagyon kedvesen feltelefonálta a hajdúszoboszlói és a debreceni áruházat is, még a baba átszállítását is magára vállalva, bár a beszélgetés szó szerint így zajlott tőlem alig negyven centiméterre: - Szia, add már a Sanyit! Szia Sanyi, figyeljé' már! Menj már át a játékra, nézd már meg légyszíves, hogy van-e nálatok olyan, hogy... Fa... Faszoni... az a Fasonitasz Ken! Az a divatos sz*r, tudod!
Na, hát Sanyiéknak sem volt... ami azért meglepő, elvégre Debrecen az ex-főváros, még romániából is járnak át oda vásárolni, és a Tescóban nem árulnak Fashionistas Kent/divatos sz*rt?!
Azért megnéztem a kínálatot a lányokból is, mert egy Raquelle-t is régóta szeretnék, de az új típusú nem bejövős, és nincs kisállata sem, meg a ruhája sem tetszik igazán. Ők az újak:

Így hát elindultunk haza: én csüggedtem, a párom fáradtan, a gyerek meg fáradtan és visítva. Nem meglepő, hogy utódom az utolsó 45 méteren vágta be a dél óta áhított szunyát, nekem pedig várnom kell még két hetet, míg felmegyünk Pestre, és szívből remélem, hogy azalatt az idő alatt Ken nem lesz a magyarországi általános készlethiány része.
Ja, és a poén? Ma reggel felkelve gyanús lett kendém mosolyránca, ami rám nézve újra és újra rángani és tikkelni kezdett, mintha gazdája csak nehezen tudná visszatartani a kirobbanni készülő röhögést. Esküszöm, még azt is hallottam, hogy egy-egy ilyen alkalommal repedeznek a bordái. Belepillantva a tükörbe aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy az orrnyergem nem épp a megszokott bőrszínű, inkább olyan stílusosan lilácska, én meg ma készülök a Rossmanba a gyerekkel pelenkáért és hajfestékért (előbbi neki lesz, utóbbi nekem), szóval kénytelen leszek hozzásminkelni. Még szerencse, hogy alapvetően jól áll nekem a lila.
És még divatos sz*rom sincs. :(

Ui.: De legalább délután jön a sztori folytatása, aminek viszont örülök, mert eldöntöttem, hogy a trutyi időjárás miatt idebent forgatom le a napsütéses, medencés jeleneteket, szóval tessék a képek mögé vidám napsütést és sok fényt képzelni. :)